Page 204 [204]
OCR
A mindennapok emlékezete a paraszti társadalomban ® 203 mografiai-népmozgalmi valtozasokkal is összefüggött." Emellett a hétköznapoktól elkülönülő szabadidő megjelenését és eltöltésének a szőlőhegyekre hétvégi kirándulásokat (zöldmulatságokat) szervező városi kispolgársághoz hasonló módját jelzi," miközben benne az egyébként sem túlságosan nehéz munka néhány formai eleme is megmaradt. Ez a szokás tehát a társadalmi szabályok, a szertartásosság, a megőrzendő látszat erejét mutatja (ünnepi viseletben, dalolva vonultak ki), mögötte azonban a hagyományos életformákat átalakító kulturális minták elsajátítása figyelhető meg. A fonó, mint a munkavégzés, valamint a korcsoportok szerint szerveződő társasélet és a szabad időtöltés egyik legrégebbi és évszázadokon át fennmaradó falusi színtere, Európa-szerte kedvelt témája a népi kultúra kutatásának. Magyarországon a legátfogóbb gyűjtést Lajos Árpád végezte, aki az 1950-es évek végétől az 1960-as évek közepéig Északkelet-Magyarország több mint hetven településén járt. Megfigyelése szerint a kézi fonás , végleg eltűnőben" volt (néhány idős asszony folytatta még), a fonóélet múltjára: a munkafolyamatokra, az udvarlási rituálékra, a fonó , erotikájára" és a szórakozás lehetőségeire viszont gazdag , néphagyományt" és folklóranyagot (dalokat, balladákat, meséket és mondákat, találós kérdéseket, valamint különféle játékokat) örökített meg. Utóbbiak közé tartozott a maskarázás, amiről 1963-ban Hernádnémetiben a következő szöveget jegyezte le: „Nagy bolondsäg volt, de mulattatós. Olyasmi volt, mint máma a cirkusz. Elhívta egyik a másikat. No hát ki vagy te, ki vagy te? Nem mutatta meg magát a maskara, hogy kicsoda. Volt aztán olyan, aki lerántotta a leplet az arcárul. A maskara, ha tudta, védte magát. Fakanál volt nála, a kezire csapott jót. Voltak sokan, néha tízen is begyöttek. Átöltöztek vagy a másik házná vagy az ólban. Felötöztek menyaszszonynak, vőlegénynek. Násznép is volt. Mikor begyöttek, nem szóltak, csak cédulát hoztak. Azt adták a háziaknak, hogy olvassák el. Hogy fogadják őket. Az volt ráírva, hogy engedelmet kérnek, engedjék be őket. Így nem lehetett a hangrúl rájuk ismerni. Hát mintha idegenbül gyöttek volna. Gyöttünk ebbül az országbul, abbul az országbul. Hogy szállás kéne. Hogy hálhassunk meg itten éccakára. A háziak osztan: — Üljenek le, van hely! Csakhogy akkor hozzáfogtak mindjárt danolni, táncolni. Volt citera is meg harmonika. Ó, volt, hogy nem fontunk két-három telen meg vetésével alkalom nyujtassék a paráználkodásra." Idézi Balázs Kovács S. 1999. 373. 567 A Sárközben, ahol ez a , népszokás" a legelterjedtebb volt, a lányok házasságkötésének időpontja egyre inkább kitolódott, ami az azt megelőző szabadabb nemi életnek engedett teret. Vajda M. 1999. 207-224, Balázs Kovács S. 2000. 253-276. 568 Mészáros B. 2003. 187-205.
