Seite 108 [108]
OCR
őrizte meg az utókornak." A magyar népi hiedelmek és szokások körében szintén meglehetősen kevés adatot rögzítettek február 5-höz kapcsolódóan. Némely alföldi tájakon e naphoz , gonoszűző" hagyomány társul. Szendrey Zsigmond jászladányi gyűjtésében szerepel, hogy a házakat és az ólakat , körülsepréssel zárják el Ágota napján"? Penavin Olga a délvidéki magyarok kalendáris szokásai között a következőket írja e napra vonatkozóan: , Körülsöprik a házat, az ólakat, hogy kiűzzék a háziférgeket, bogarakat. Most van az ideje a tavaszi munkák megkezdése előtt, hogy megszabaduljon az ember, az állat a házban elszaporodott, bajt, betegséget terjesztő, kárt okozó férgektől, bogaraktól."" Konkrét néprajzi adatot az Âgota-napi kenyérszentelésre vonatkozéan mindössze egyet ismerünk, Bálint Sándor jóvoltából. Talán saját gyűjtéséből származik az információ, miszerint a 20. század elején a Tisza menti Nagykörű katolikus népe az Ágota napján megál dott kenyeret a vízbefúltak hollétének megállapítására használta." A más hazai és európai vidékeken is ismert eljárás, amely szerint a víz tetejére helyezett kenyérdarab megmutatja az áldozatok lelőhelyét, általában vagy a nagypénteken szentelt, vagy az első sütetből származó kenyér hiedelemkörébe tartozik." Jóllehet az Ágota tiszteletére megáldott kenyér tűzvész elleni felhasználására nincs megbízható néprajzi adatunk, úgy véljük, hogy a fentebb bemutatott áldás hazai elterjedése és forrásokkal alátámasztható jelenléte az egyházi gyakorlatban végső soron hozzájárulhatott általában a kenyér ilyen jellegű funkciójához. A magyar néphitben leírások sokasága szól a kenyér tűzvész-távoltartó szerepéről. Ezekben időnként szó esik az ilyen célra felhasznált kenyér különlegessegeröl: sokszor az elsőnek kisült, ujjnyomással is megjelölt kenyeret, ritkábban a pénteken, nagypénteken sütött kenyeret tartották e célra alkalmasnak. A kenyeret helyenként a házak kapujára tűzték, máshol tűz esetén felfordították az asztalon, vagy a házi tűzhelybe hajították. Néhol a bajban kenyérrel a kezükben háromszor megkerülték a házat, hogy ne terjedjen át arra is a tűz. A néprajzi kézikönyvben Pócs Éva a szokást ,kvázi-ráldozati cselekménynek" nevezte. Véleménye szerint , a tüzet nem tisztelték természetfeletti lényként, de valamilyen nem konkretizält felelmetes erő volt, amely bizonyos cselekményekkel mintegy kiengesztelhető"."" 5! Bälint 1977, 1. 208-209. Az egyik hazai, vélhetően középkori eredetű Szent Ágotapatrocíniumról lásd a perenyei templom történetét feldolgozó tanulmányt: MedgyesySchmikli 2004, 517—522. 52 Szendrey 1941, 104. "5 Penavin 1988, 48. 5 Bálint 1977, I. 209. 35 HDA I. 209; Freudenthal 1931, 187; Bálint 1944, 114; Kovács 1982, 140; Verebélyi 1998, 192. 36 Pöcs 1990, 679-680; Verebelyi 1998, 103, 233, 337. Az európai (elsősorban német) párhuzamokra lásd a tűz elleni védekezés témájának történeti és néprajzi összefoglalását: Freudenthal 1931, 355—448. 107
