Oldal 403 [403]
OCR
402 « Az udvar vonzasaban delkezésre álló lakhatási lehetőségek közül a paloták demonstrálták a legvárosi és reprezentációs terében egyaránt. Vizsgált korszakunkban négy magyar főúri család (Batthyány, Erdődy, Esterházy, Pálffy) rendelkezett saját bécsi palotával, sőt, jellemzően palotákkal. E famíliák tagjai a cseh-osztrák arisztokrata családok között hosszú távon is eredményesen tudtak érvényesülni az udvari és kormányzati pozíciókért folyó versenyben. A kötet elsődleges célkitűzését a magyar főnemesség különböző színtereken megfigyelhető bécsi integrációjának a vizsgálata képezte. Bízom benne, hogy sikerült minél részletesebben feltérképezni és bemutatni a magyar főurak különböző életkorú és rangú városban tartózkodó csoportjait. Több olyan, a régi történetírás által akár , labancnak" titulált személyt ismerhettünk meg egy kicsit közelebbről, mint például Batthyány Károly főudvarmestert, konferenciaminisztert vagy Pálffy Miklós császárnéi főistállómestert, nádort, akikről politikai jelentőségük és befolyásuk ellenére igen keveset tud a magyar történettudomány, éppen ezért alakjuk a történeti emlékezetben nem az őket megillető helyet foglalja el. Reméljük, hogy a jelen vizsgálat hozzájárul ennek a jelentőségéhez képest a kutatás által marginális módon kezelt csoportnak a pontosabb megismeréséhez és a bécsi udvar intézményeihez kötődő számos (sok esetben alaptalan) negatív előítélet tisztázásához. A kötet végéhez érve a bécsi magyar főnemesekkel szemben részben már a kortársak (pasguillisták), részben pedig a 19. századi történeti irodalom által leggyakrabban hangoztatott három vadra (1. ,,elnémetesedés”; 2. az országtól való földrajzi és érzelmi eltávolodás; 3. rendi társadalommal való szembefordulás) szeretnénk címszavas rövidséggel reagálni. 1. A császárvárosban aktívan jelenlévő főnemesek szívesen választottak fiaik vagy lányaik számára a cseh-osztrák főnemesség soraiból házastársat. Gondoljunk csak mások mellett a Batthyány-Kinsky-, a Bethlen-Khevenhüller-, az Esterházy-Paar-, a Nádasdy-Lamberg- vagy a Pálffy-Liechtenstein-házasságokra. A régebbi szakirodalomban, azonban elterjedt értelmezésnek számított, hogy ezen házasságok szükségszerűen a magyar főnemesség ,elnemzetietlenedését", , elnémetesedését", anyanyelvének feladását vonták maguk után. Ezen szerteágazó problémakör vizsgálata természetesen túlmutat jelen kötet keretein, a feltárt adatok és a rekonstruált összefüggések alapján azonban egyértelműen látszik, hogy a külföldi famíliákkal kötött házasságok rendkívül fontos eszközt jelentettek a magyar elit bécsi integrációjának és befolyásszerzésének a folyamatában. Elegendő itt csupán az anyjuk, Strattmann Eleonóra kapcsolataiból profitáló Batthyány-fivérekre, Lajos nádorra és Károly konferenciaminiszterre utalnunk. A családon belüli nyelvhasználatra kétségkívül hatással volt egy külföldi feleség megérkezése, de a vizsgált korszakban a magyar nyelv teljes elhagyásáról véletlenül sem beszélhetünk, még
