Oldal 125 [125]
OCR
AZ EGYHÁZI ÉV vasárnapon kezdődő (november 27. és december 3. között), az egyházi új évet elindító, önálló hagyományokkal rendelkező adventi-előkészületi szakaszt ismer. Mivel december 24-e liturgikus értelemben nem ünnep, hanem a főünnep előestéje, vigíliája (vö. Szenteste), ezért abban az esetben, ha december 24-e vasárnapra esik, akkor az egyúttal Advent IV. vasárnapja is. A keleti keresztyének többsége számára" a bizánci (makedón) császári naptárhagyomány örökségeként a IV. századtól az egyházi új esztendő szeptember 1-jén indul," majd november 15-től böjti napokkal készülnek a megtestesülés ünnepére, amit karácsonyi böjtnek neveznek." Érdekesség az is, hogy az önálló liturgikus hagyománnyal (ambrozián rítus) rendelkező itáliai Milánóban és környékén az adventi időszak mind a mai napig hat hétig tart, ahogyan e gyakorlat maradványát őrizte a mozarab rítus is." Beszédes és egyúttal talán furcsa, hogy az első adventi vasárnap evangéliumi szakasza a klasszikus, Rómából származó vasár- és ünnepnapi olvasmányrendben nem más, mint Jézus Krisztus virágvasárnapi, jeruzsálemi bevonulása (Mt 21,1-9).7” Ezt a gyakorlatot vitte tovább az esztergomi rítus, "? valamint az óprotestáns istentiszteleti gyakorlat" (graduálok, postillák). Ez az evangéliumi 73 A szíreknél október 1-jén, az örményeknél január 6-án, a koptoknál szeptember 10-én, a káldoknál december első vasárnapján. VÁRNAGY 1999, 373., 550-551. Egyes adatok szerint ez a szokás a VII. századtól terjedt el. Vö. MIHALYFI 1933, 169.; LITURGIKON 1980, 247.; HAHN 1983, 63.; MKL X., 243.; BERGER 2008, 90-91.; VARNAGY 1999, 373., 550-551.; BIERITZ 2005, 52. BOGÁR 1932, 83. szerint a szeptemberi évkezdet zsidó hatásra alakult ki a keleti egyházban, ami jelenleg már nem tartható nézet. 75 BERGER 2008, 4.; MKL X., 243.; BIERITZ 2005, 205.; NWDLW, 2.; LEEUWEN 2009, 134. 76 ATCHLEY 1909, XXV.; LTHK I., 171-172. 77 V6. BIERITZ 2005, 207.; LEEUWEN 2009, 135. 78 V6. GALAMBOS 1953, 35.; RADO 1957, 6., 22.; DoBSzAY 2004, 92.; BoGAR 1932, 106., 120., 124. A reformáció, így a magyar reformáció korai évtizedeiben és első évszázadában igen nehéz vagy egyenesen lehetetlen különbséget tenni a felekezeti-hitvallási irányzatok között. Az , evangélikus vagy református" kategóriába sorolás igénye inkább csak a késői utókor anakronizmusba hajló szándéka, amely a regionális jellemvonásokat és eltéréseket is rendszerint figyelmen kívül hagyja. Az istentiszteleti gyakorlat, ill. afennmaradt vonatkozó források alapján sem lehetséges az egyértelmű kétfelé osztás. A ,protestáns" gyakorlat kettőssége vagy összetettsége olykor egy életművön belül párhuzamosan is megnyilvánulhatott. Ezért helytálló, ha pl. Bornemisza Péter, Huszár Gál, Kulcsár (vagy Kultsár) György stb. személyét és működését az , óprotestáns" jelzővel látjuk el. A kérdést tovább árnyalja az a tény is, hogy az Ágostai Hitvallást követők egy idő után kedvezőbb politikai megítélés alá estek. A hitvallási irányhoz való (formális) igazodás akár (politikai) megfontolásból is jelentkezhetett, ill. a hitvallási-teológiai vádak megfogalmazása más oldalról szintén politikai-jogi következmények elérésének reményében történhetett meg. Vö. pl. KÚR 1993, 70-72., 80-81. Bornemisza Péter esetében szintén megfigyelhető a lutheri irányzat befolyása, ill. az ahhoz való igazodás, de ugyanakkor 1564-ben az a vád érte, hogy , az oltárokat a templomokból kiszóratta, és az Úrvacsorát kenyérrel szolgáltatta ki." 1576-ban pedig azzal vádolták a 74 124
