Oldal 40 [40]
OCR
2. ÁGENDAREFORM ÉS EGYHÁZI ÉV vennék magukat, valamint saját, a reformáció korába és törekvéseibe belelátott premisszáiktól eltekintenének és a tudományos kutatás modern eredményeit megfontolás tárgyává tennék — valójában a reformációt magát is történetietlen, bibliátlan folyamatnak kellene tartaniuk." A történeti kutatások és kritikai szövegkiadások, valamint a liturgiaítörténet)i folyamatok összefüggésben való értelmezése hangsúlyaiban más képet fest pl. az úrvacsora és az igehirdetés vonatkozásában, mint azt a teológiai köztudat általánosan képviseli. Meglátásom szerint ma a legkritikusabb pont és legdrasztikusabb kérdés a liturgia és az egyház mint elsősorban kultuszi közösség istentiszteleti életében" a keresztyénség és a református hagyományok közötti viszonyrendszer újbóli megfogalmazása és tisztázása. Erőteljes a törekvés arra nézve, hogy a református identitást a keresztyénséggel szemben fogalmazzuk meg, definiáljuk. Mindeközben elvész, elsikkad az a szükségszerű kontinuitás, ami a keresztyénséggel kapcsol össze bennünket, és amit a reformátorok gondosan helyreállítani igyekeztek. Kérdés tehát, hogy az egyház hitvallásos katolicitása miként valósul meg liturgikus — beleértve egyházzenei — kérdésekben," hiszen , a szentek egyességének van időbeli kontinuitása is." A keresztyén hagyomány , béklyójából" való szabadulás a XVI. században az ún. radikális, szektába hajló reformáció (pl. anabaptizmus) sajátja volt — ahogyan az elmúlt évtizedekben tankönyvként 7 A református egyház gyakorlatának, istentiszteletének kvázi azonosítását az ,6sgyülekezetével" vagy az , ősegyházéval", ahogyan számos esetben olvashatjuk és hallhatjuk, tulajdonképpen csak naiv képzelgésnek tarthatjuk. A liturgiai értelemben vett antiguarianizmus speciális esetével állunk szemben, ugyanis ez a nézet, felfogás nem csupán kb. a Kr.u. IV. század előtti formákat és liturgiai fejlődést tartja elfogadhatónak és forrásértékűnek, hanem csak kb. a Kr.u. II. század előttit. A jelenséggel kapcsolatban vö.: Reid 2005, 48-49., valamint tágabb összefüggésben: BÉKÉSI 2013, 76-77. »[...] az istentisztelet nem egy az egyhäz élettevékenységei kôzül, hanem az egyhäz felismerhetőségének a legsajátosabb helye. A reformátori felfogás szerint ugyanis az egyház láthatósága — másszóval a notae vagy signa ecclesiae — egyértelműen az istentisztelethez kötődik: az Ige tiszta hirdetéséhez és a sákramentumok helyes kiszolgáltatásához. Az a tény, hogy pl. Kálvin maga is megelégedett e kettős ismertetőjeggyel, azt mutatja, hogy az egyház esemény jellege elsősorban az istentisztelet gyakorlatában fejeződik ki, minden más csak ehhez kapcsolódó, ill. ebből következő esemény lehet." Szűcs 2012, 111. Vö. KELLER 2016, 22. a[...] az egyház igazi egységéhez elegendő, de elengedhetetlen is az, hogy az evangéliumot tisztán prédikálják, s a szentségeket Isten igéjének megfelelően szolgáltassák ki. Ezt a cikkelyt [értsd: az ágostai hitvallás cikkelyét — kiegészítés tőlem] ugyanis túl gyakran használták fel az egyház fogalmának hamis leegyszerűsítésére, és teológiailag is gyakorta túlterhelték." KELLER 2016, 18. 19 Vö. részletesebben: KARASSZON 1994, 12-13.; Szűcs 2004, 63-73.; Szűcs 2008; Szűcs 2008, 110.; Szűcs 2012, 110. 20 Szücs 2012, 110. Vö. RATZINGER 2002, 44-45., 147-148. „Az Egyhäz nem egy mitikus mindenkoriságba imádkozik bele. Nem hagyhatja el gyökereit, és éppen történetének konkrét mivoltában ismeri fel Isten tényleges mondanivalóját, adott helyen és időben, melyekhez bennünket kapcsol, és amelyek mindannyiunkat egymáshoz kapcsolnak." RATZINGER 2002, 147. 39
