Oldal 235 [235]
OCR
Szöveggyűjtemény Szeretet és vallás [I...] aminthogy megismerkednek több fajtával, akik nem ellenségesek velük szemben, éppúgy pantheonjukba is több istent vesznek fel. A ti istenetek a mi istenünk is, azaz immár ne úgy tekintsünk magunkra, mint különösekre, hanem mint egyesítettekre. — Az a nép, amely elutasít minden idegen istent, szükségképpen az egész emberi nem iránti gyűlöletet hordozza szívében. Ahol a késztetés és a valóság annyira el van szakítva egymástól, hogy valóságos fájdalom támad, ott a fájdalom valamiféle független tevékenységet tételez ugyan — mint e szenvedés alapját -—, s azt életre kelti, de mivel a fájdalommal nem lehet egyesülni, mert a fájdalom szenvedés, ezért nem lehet egyesülni a szenvedés okával sem, s így a fájdalom azt, mint ellenséges lényt, szembehelyezi magával; ha soha semmilyen kegyét nem élvezte volna, akkor most olyan ellenséges természetet tulajdonítana neki, amely nem változik; de ha már öröme telt benne, ha szerette, akkor az ellenséges érzületet szükségképpen csak múlónak képzeli, ha pedig valamiféle bűntudatot érez, akkor fájdalmában isten sújtó kezét ismeri fel, holott istennel korábban barátságban élt. Ha azonban tisztának tudja magát, s elég erőt érez, hogy e teljes szakadást el tudja viselni, akkor roppant erővel szembehelyezkedik valamiféle ismeretlen hatalommal, oly hatalommal, amelyben nincs semmi emberi, szembefordul a sorssal, s nem veti alá magát neki, nem lép vele semmiféle egyesülésre, hiszen az egyesülés egy nála hatalmasabb lénnyel csupán szolgaság lehetne. Ha ott, ahol a természetben örök elválasztottság van, az összeegyeztethetetlent egyesítik, ott van a pozitivitás. Ez az egyesített, ez az eszmény tehát objektum, s olyasvalami rejlik benne, ami nem szubjektum. Az ideált nem helyezhetjük kívül magunkon, mert ha kívül helyeznénk, objektum lenne — nem egyedül bennünk lenne, nem lenne ideál többé. A vallás egy a szeretettel. Akit szeretünk, nem áll velünk szemben, egy a lényünkkel; csak magunkat látjuk benne, és ő mégsem mi vagyunk — ez oly csoda, melyet fel nem foghatunk. , Aki az imént avattatott be (Platón: P)aidrosz) és sokat szemlélt az ottaniakból, midőn itt pillant meg istenhez hasonlatos arcot vagy testalkatot, mely a szépséget híven tükrözi, először megborzong, és szívébe lopózik valami a hajdani megrendülésből; majd rátekintve istenként tiszteli, s ha nem félne az őrjöngés gyanújától, áldozna is kedvesének, mint valami isten-szobornak." 233
