Page 157 [157]
OCR
TERMÉSZETVÉDELEM ÉS HAGYOMÁNYOS ÖKOLÓGIAI TUDÁS 155 Tanulmányom mottójának is tekinthető Juhász-Nagy Pál akadémikus, Széchenyi-díjas ökológus Természet és ember című művében 1993-ban közölt gondolata, amelyben felhívja a magyar biológus-ökológus szakma figyelmét az akkor még idegennek hangzó ,táj és ember kapcsolat" megértésének fontosságára a természet megismerése és védelme érdekében. Mára ez a témakör a magyar ökológusok között is meghatározó kutatási terület lett, illetve a természetvédelemben betöltött szerepe is egyre fontosabbá vált (Molnár Zs. et al. 2009: 95—115; Molnár Cs. et al. 2010). Ezt példázza Mihók és munkatársai 2015-ös felmérése, mely szerint a magyar természetvédelem legfontosabb 50 kérdésének közel a fele közvetlenül érinti a tájhasználat, a tájban élő emberrel vagy más érdekcsoportokkal való együttműködés témakörét. A táj és az ember viszonyának kérdésköre a kulturális örökségek kapcsán vált elsősorban nyilvánvalóvá (Maffi 20059. A nyelvek sokszínűsége és a táj diverzitása közötti kapcsolatra már Darwin is felfigyelt, párhuzamot vonva a nyelvek és fajok kialakulásának rendszere közt (Maffi 20059. A hagyományos kultúrák szellemi örökségének talán az egyik legszebb, a tájjal való kapcsolatot is bemutató elemei a mese- és mondavilág történetei, amelyek az adott tájban élő közösség természethez való viszonyának lenyomatát, tanulságait és megoldásait közvetítik (Molnar Cs. 2010: 81-88). De ide sorolhat6 maga a népmtivészet is (Turner et al. 2000). A téma egyik legjelesebb magyarországi kutatóját, Andrásfalvy Bertalant lényegében a hímzések és szőttesek vezették a Sárköz és a Duna-mente táj-ember kapcsolatának és a tájhasználat kutatásának irányába — világszinten is viszonylag korán, már az 1950-es években (Andrásfalvy 2007). A nemzetközi ökológus szakma számára is hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a klasszikusnak számító, az embert kizáró wildnerness és fortress típusú természetvédelmi megközelítést és a Yellowstone-típusú természetvédelmi modellt újragondolja, valamint központi kérdésévé váljon a , tájban élő ember", a természeti-kulturális sokféleség egymásrautaltsága és szerves összekapcsolódása (Brown et al. 2005; Molnär Zs. et al. 2009; Mihôk et al. 2015). A nemzetközi ökológiában az 1980-as években kezdték felismerni, hogy az emberi tevékenység nemcsak pusztítást jelenthet, hanem a természeti értékeket is gazdagíthatja (Declaration of Belém [1988], http 1.), de ez igazán csak a 20. és 21. század fordulójára vált elterjedtté (Agnoletti-Rotterham 2015; Molnar Zs. et al. 2019: 157-176). Ma már számos tanulmány áll rendelkezésre a világ szinte minden szegletéből arra vonatkozóan, hogy a természeti értékeket nagyon sokszor az ott folyó, a táji adottságokhoz igazodó emberi tevékenység határozza meg évszázadok, évezredek óta, és az ökológiai folyamatokban az ott élők kulturális öröksége, világnézete, gazdasági és társadalmi helyzete tükröződik (Brown et al. 2005; Takeuchi 2010; Babai-Molnär-Molnär 2014, Agnoletti-Rotherham 2015, Old&en-Halme 2016). Ezen adaptív, természetalakító tevékenységek ismeretlenségének hátterében gyakran az áll, hogy egy nem helyi vagy egy avatatlan szem számára sokszor láthatatlan, a tájba meglepő mértékben beilleszkedő tevékenységekről van szó. Ilyen például a kaliforniai indiánok tájhasználata, amely az európai fáslegelőkhöz hasonlé, ligetes, tülgyes (Quercus lobata, Quercus dumosa) éléhelytipusokat
