Page 131 [131]
OCR
KÖRNYEZET, ANTROPOLÓGIA 129 lett a vizsgálat analitikus egysége, a kultúrát pedig többen (például Julian Stewardt) a környezethez való alkalmazkodás eszközeként értelmezték. (Összefoglalóan lásd Kottak 1999; Poncelet 2001.) A kutatók immáron elsősorban az ökoszisztéma részeként tekintettek az emberi közösségekre, és olyan kérdésekkel foglalkoztak, mint egy adott kultúra környezetéhez való adaptációjának jelentősége az evolúcióban (specifikus evolúció, lásd Sahlins 1964, 1997); a különböző megélhetési technikák hatékonyságának összehasonlítása, az energiahasználat fejlődésének nyomon követése az emberi populációkon keresztül, mindezek hatása a társadalmi rétegződésre és a kulturális fejlettségre (Leslie White, magyarul 1997; Service-Sahlins-Wolf, magyarul 1973); az adaptäciös mintäk vizsgälata (Julian Stewardt, magyarul 1997); vagy a tärsadalmi &s kognitív struktúrák szerepe abban, hogy az ember és az őt körülvevő ökoszisztéma közötti egyensúly fennmaradjon (Roy Rappaport, magyarul 2003) (lásd Poncelet 2001. Míg az 1950-es évek neoevolucionista irányzatai az energiafelhasználás és a technológiai fejlettség, illetve az adaptáció kérdéseivel dolgoztak, addig Borsos Balázs az 1960-as és 1970-es években domináló neofunkcionalista irányzatok legfőbb jellemzőjének az erős természettudományos megalapozottságot, a biológiai ökológia módszereinek és kategóriáinak használatát tartja. A kutatók (mint például a legtöbbet említett Marvin Harris, Roy Rappaport és Andrew Vayda) a társadalmi, kulturális rendszert az ökoszisztémával analóg rendszerként vizsgálták, vizsgálati egységük a kultúra helyett a populáció, kutatásaik legfőbb kérdése a terület eltartóképességének vizsgálata, a kulturális jelenségek környezeti összefüggésekben való értelmezése (Borsos 2004: 43—44; Kottak 1999: 23—24). Magyarul is olvasható Marvin Harris esettanulmánya az indiai szarvasmarhák (szent tehén) megölésének tilalmáról, ahol Harris — szándéka szerint — igazolta, hogy a tilalmat nem egy logikátlannak tűnő vallási szokás, a nem-ártás (áhimszá) elve, hanem gazdasági érvek tartják fent (Harris 20039. Rappaport pedig egy új-guineai népcsoport rítusát értelmezte a természeti ökoszisztéma egyensúlyát fenntartó elemként (Rappaport 2003). Az ökológiai antropológia ihlette az etnotudomány (ethnoscience) kialakulását az 1960-es években. Az etnotudomány arra kíváncsi, hogy egy adott nép, közösség tagjai miként fogalmazzák meg a világ tényezőit, a fizikai objektumokat és elvont ideákat egyaránt, hogyan ismerik meg a körülötte lévő világot, milyen véleményt alakítanak ki róla, és hogyan működnek benne. Módszerében és teoretikus kereteit illetően eleinte a nyelvészethez, később a kognitív pszichológiához közelített (lásd kognitív antropológia). Az etnotudomány talán legismertebb eredményei a klasszifikációs vizsgálatok közül kerültek ki, ezek közül is a népi osztályozást (etnotaxonómia, etnobotanika, etnofarmakológia) ismertető munkák. A kutatások arra mutattak rá, hogy a kategóriák és a nevek rendszere annál kiterjedtebb, minél nagyobb funkcionális hasznuk van. Az iparosodott társadalmakban, ott, ahol az ember izolálódik a természeti környezettől, sokkal kevésbé színes ez a kategóriarendszer. Ugyanakkor ezekben a társadalmakban is lehet kivétel, például akkor, ha az adott közösség a természeti erőforrásokból él, mint — Kempton példájában — a haläszok. (Az etnotudomäny
