Page 130 [130]
OCR
128 FARKAS JUDIT Természeti környezet: , A természeti környezet a természet elemeiből épül fel. A környezet jellemzése szempontjából érdemes még ezt is tovább felosztani természetes környezetre, gondozott természeti környezetre és megművelt környezetre.: A természetes környezet az, ami az ember alakítása nélkül jött létre. Ilyen lehet egy őserdő, érintetlen tengerpart, vagy bármi, amit az ember még nem bolygatott meg.: A gondozott környezet is természeti elemekből áll, de annak kialakításában az ember részt vett. : A megművelt környezet elemei természetesek, de létrehozását mesterségesen hajtották végre." (Kiss 2012: 11-12). Ember és természet viszonya tehát mindig is az antropológia vizsgálati körébe tartozott. E vizsgálatok egyik alapvető kérdése az volt, hogy a természeti környezet mennyiben határozza meg a kultúrát. A determinista szemlélet szerint teljes egészében, míg a posszibilizmus szerint csak a kereteket adja, a lehetőségeket biztosítja hozzá. A környezeti determinizmus egészen korán megjelent az emberi gondolkodásban: Hippokratész nedvtana, Platón és Arisztotelész kormányzati formákról vallott nézetei, vagy Montesguieu vallások kialakulásával kapcsolatos felfogása mind-mind ide sorolható." A néprajzra és az antropológiára nagyban hatott az antropogeográfiát kidolgozó Friedrich Ratzel munkássága (magyarul 1887), aki földrajzi tényezőkkel magyarázta a kulturális különbségeket (Borsos 2004: 27—28). A posszibilizmus ezzel szemben a természeti környezetnek csupán befolyásoló szerepet tulajdonított, és a kulturális jelenségeket leginkább a történeti hatásokkal magyarázták (uo.). A környezeti determinizmus egyik legnagyobb kritikusa, Carl Sauer amerikai geográfus szerint a determinizmus nem vesz tudomást arról, hogy hasonló környezetben különböző kultúrák alakultak ki, hogy a kultúra és a természeti környezet között folyamatos az oda-vissza kapcsolat, ráadásul úgy ábrázolja az emberiséget, mint ami folyamatos küzdelemben áll a természettel, annak fejlődést gátló kényszerével (idézik Hubbell-Ryan 2022: 79-80). Körülbelül az 1950-es évektől egy új, szorosabb értelemben vett ökológiai megközelítés vette kezdetét az antropológiában (Bodley 2002; Borsos 2004; Orlove, 1980; Poncelet 2001. Benjamin Orlove — immár klasszikussá vált felosztâsäban — az elsé periódust Julian Steward és Leslie White munkásságával jellemzi (1950-es évek), a másodikat az úgynevezett neofunkcionalistákkal, kiemelve Marvin Harrist és Roy Rappaportot (1960—70-es évek), a harmadik periódust pedig a processzualista kutatásokhoz, a történeti érdeklődés megnövekedéséhez köti (Orlove 1980). Az ökológiai antropológia tendenciáit később összefoglaló szerzők is úgy látják, hogy ekkoriban a fókusz eltolódott az emberi tevékenységek makro-léptékű vizsgálatára, illetve a kultúra helyett az ökológiai populáció 5; — Hippokratész szerint az emberek karakterét a bennük lévő nedvek, a nedveket pedig a klíma határozza meg, tehát végső soron a klíma befolyásolja az emberek jellemét. Platón és Arisztotelész szerint a mérsékelt éghajlatnak köszönhető a kormányzás mérsékelt formája, a demokrácia (lásd Görögország), a forró éghajlat pedig a diktatúra forrása. Montesguieu pedig úgy tartotta, hogy a meleg éghajlat okozza a passzív, a hideg pedig az agresszív vallásokat. Összefoglalóan Borsos 2004: 27.
